Öt éve hagytam el az országot, jelenleg 36 éves férfi vagyok, saját családom nincs, de pár hónapja párkapcsolatban élek. Szüleim otthon dolgoznak, vagy mint most - épp munkanélkülik. Lehet, hogy azok is maradnak keleti területen élve, közel a hatvanhoz.

Azért ragadtam "tollat" hogy elmondjam lassan, -  mindenki értse - nem dicsekvésből írogatjuk kitámolygott magyarként leveleinket, hanem jobbítási szándékkal. Visszük, mert vinni akarjuk a hírt, mi a helyzet tőlünk NYUGATABBRA. Mi szeretjük a HAZÁNKAT! Amikor azt mondjuk, elegünk van Magyarországból, akkor jelenlegi vezetőire gondolunk, az ő általuk teremtett helyzetre, a közegre, ahol egyik ember a másik ellen fordul csak azért, mert vagy nincs neki semmije, vagy mert épp sok mindene van, esetleg más a színe, a vallása, gondolkodása. Elegünk lett a munkanélküliségből, elegünk lett abból, hogyha dolgoztunk - a kapott ellenérték nem volt elég élni, csak nyomorogni lehetett belőle. Nem mindenki él az osztrák határ mentén, ezt végre fel kéne fogni.  Mi felelősséget éreztünk magunkért, családunkért, tudtuk - a mi külföldi munkavállalásunk kiutat jelenthet számukra is a nyomorból. Van, akinek van pénze, s merészsége arra, hogyha valami gond van megélhetésével,  vállalkozást indítson. Mi, akik kijöttünk úgy döntöttünk, hogy nem ezt az utat választjuk, hisz egyrészt nem lehet mindenki vállalkozó, másrészt mi ismerjük magunkat, mire vagyunk képesek. Döntéseink a sajátjaink, ebbe másnak beleszólni nem lehet. Véleménye lehet bárkinek, aki ismer bennünket.  De aki nem tudja ki fia borja vagyok, és nem tudja honnan jöttem, mivé lettem, életében nem váltott még velem két mondatot, annak nincs joga ítélkezni felettem. Mint ahogy nekem sem az ő élete felett. 

Hogy annak idején jól döntöttem - biztos vagyok benne. Megéltem már itt kint jót is, rosszat is. Csakhogy itt a jó jobb mint otthon, és az itteni rossz is még otthon jónak számít... Biztos, hogy jól van ez? Így kell lennie? Bele kell nyugodni? Lehet, hogy nem elfogadni kéne a helyzetet, és másokra mutogatni, hanem tenni kéne ellene? Tudtára adni a Kormánynak, hogy nem a szegénység mesterséges fenntartása a küldetése?

Mint már az elején jeleztem 5 éve érkeztem Németországba. Sokat vívódtam előtte hogy legyen, hisz nem a szomszéd faluba ugrottam át. A szükség nagy úr, nem láttam kiutat helyzetemből, pedig kerestem, de mégis gondjaim voltak. Akkoriban még tartott a gépkocsi lizingem. Felvettem egy hitelt még 12 éve,, havi 24 ezret kellett törlesztenem. Ez aztán felment egészen 60-64 ezerig. Ezt 80-100 ezres jövedelemből fizetni nem lehet. Nem olyan fából faragtak, hogy könnyen feladjam - akkoriban ezért döntöttem a kinti munkavállalás mellett. Alapos löketet adott az is, hogy hol anyám, hol apám volt munkanélküli, így jövedelmükből a bérlakás rezsijét csak akadozva tudtuk fizetni. Így aztán - ismerve a Hetet egy csapásra mesét - kijöttem, és ezzel a lépéssel megoldódtak gondjaim. Nem kellett elmélkednem, holnap mi lesz, lesz-e pénz kajára. Szüleim megélhetéséhez hozzá tudtam járulni. Megmaradt a kocsim, és a törlesztőrészletek is már nem fizetésem nagy részét vitték el, csak pár napi munkabérem. Közben letelt otthoni hitelem, itt pedig felvettem egy újat, jelenleg már saját lakásomban élek. Természetesen még részint a banké, de idővel majd változik a helyzet. Megismerkedtem párommal, akivel már a házasságot tervezzük. Otthon nem találkozhattunk volna, hisz ő is "gazdasági kitántorgó" Szereztem azóta plusz szakmát is, és nyelvtudásom lényegében anyanyelvi szintre emelkedett. Azért, ezek jó dolgok...

De megismertem itt kint az árnyékosabb oldalt is, igen, voltam munkanélküli. Nem sokáig, bő három hónapig tartott.

Munkahelyemen úgy döntöttek, hogy néhány emberkétől "megszabadulnak". Ennek akkoriban gazdasági okai voltak, ezt felmondásukban részletesen meg is indokolták. Nem az utolsó pillanatban, vagy egy hónappal utcára rakásom előtt jelezték, hanem 3 hónappal előtte, volt időm felkészülni. Tudtam, most takarékosságra kell fognom magam, ám azért nem estem kétségbe.  Mivel még jövedelmem nem volt túl magas, ezért a segélyem itteni szinthez képest alacsony lett volna, ezért igényelhettem egy kiegészítő segélyt, ami önmagában majd 400 Euró, ráadásul a Hivatal még rezsim egy részébe is beszállt. 

Nem arról beszélek a fenti pár mondatban, hogy itt még munkanélkülinek is érdemes lenni- hisz  nem nagy lábon   - de aggódás, félelem nélkül ki lehet jönni a segélyből - hanem arról, hogy így kellene otthon is. Nem munkakerülőnek, ingyenélőnek kéne kikiáltani a munkanélkülit, hanem megteremteni a lehetőségét, hogy tudjon munkát keresni. Nekem itt kint nem a napi megélhetéssel kellett foglalkoznom, és nem vontak be semmiféle közmunkaprogramba, hanem volt annyi jövedelmem, hogy továbbra is legyen telefonom, legyen internetem, nyomtatóm, legyen pénzem a kocsira, benzinre. Tudjak venni újságot, tudjak munka ügyben tájékozódni, kapcsolatot tartani. És volt időm.  Vagyis: volt LEHETŐSÉGEM munkát keresni.                                               Otthon ezt az esélyt elveszik a segélyen lévőktől. A munkanélküli rövid ideig tart, az utána következő 22 ezres nevetséges összegből nemcsak munkát nem lehet keresni, de még ennivalóra sem futja. Miért jó az a Kormánynak, ha több mint százezer egészségileg, lelkileg leépült ember szaladgál az országban? Miért jó az a Kormánynak, ha közmunkásként anyagilag és fizikailag kihasznált embereket még ki is közösít? Ha dolgozó emberek csak élelmükre és lakhatásukra költhetnek? Kinek jó ez? Nekem? Nekem biztosan nem. A kihasználtaknak? Azoknak sem. Akkor kinek? Hát egyedül az Állam Bácsinak. Annak az államnak, aki normál esetben polgárainak jó, emberi életéért felelne.

Itt bár kevés az alapnyugdíj, de tudsz előre takarékoskodni. A nyugdíjasok nem far-háton élnek. Nem szólnak bele, hogy mikor mész nyugdíjba, mikor mondod ki, hogy Elég. Nem kötelezik az embereket arra, hogy hason csúszva is - hatvan felett - a gép mellett álljanak. Ha beteg vagy gyógyulásoddal foglalkozhatsz, mert normál bért kapsz hosszú ideig, és nem vegzál a munkáltató, hogyha még tovább is táppénzen maradsz, kirak. Itt ha jól dolgozol, mindegy milyen a bőröd, mindegy hogy hívnak, hordasz-e fejfedőt. 

Úgy gondolom, van hova fejlődnünk, és van még mit fejlődnünk.

Azért írtam e pár sort, hogy a hitetlenek vegyék végre végre észre, hogy leveleinkkel ő értük is vagyunk. Mindenkinek eljöhet egyszer a rossz. De nem mindegy milyen. Mi szeretnénk otthon élni, otthon megkeresni a betevőt. Rosszul mondom - az ÉLET-re valót.  Szeretnénk nyugalmat, létbiztonságot, békét. Békét a politikában, és békét az emberi lelkekben. Van ilyen, nem mendemonda, mi feltálaljuk a példát.  Nem leseperni kell az asztalról a példálózgatást, hanem a jó sémákat lekoppintani. És akkor mindenkinek jobb lesz. Neked is "hitetlenke" !