Az én történetem nagyon egyszerű. Milliméter pontosan jelzi a magyar munka- és betegjogi állapotokat. Azt a "jog"-ot, amit a Kormány kénye-kedve szerint csorbíthatott, és a szakszervezetek  ölbe tett kézzel, malmozva nézték. 

Nem vagyok mai "csibe"  - 10 évet húztam le targoncavezetőként, aztán húszat nehézgépkezelőként. Ez utóbbit nyújtottam volna én tovább is, csak hát közbe szólt a sors, no meg a hátam. Elkezdett fájdogálni, eleinte éppen csak, aztán egy idő után már annyira elfajult a helyzet, hogy nem bírtam tovább, el kellett mennem az orvoshoz. Nem gondoltam, hogy baj lesz belőle, akkor már másfél évtizede dolgoztam ugyanazon a munkahelyen, és ugyanabban a munkakörben. Mondhatnám azt is, hogy ugyanazon a gépen - mely jelzi annak állapotát is...

Nem kertelt az orvos - kopás van a gerincemben, méghozzá nagy fokú, és gerincsérv. Műteni kell. Fel voltam készülve a hírre, mert éreztem hogy komoly a gond. Évek óta előjött már a probléma, "becsípődött" a derekam, ilyenkor kivettem egy-két nap szabadságot, aztán fájdalomcsillapító, gyulladásgátló, kenőcsök kilószám. Eddig megúsztam táppénz nélkül, egész életemben egyszer voltam eddig betegszabadságon, még kölyök koromban tüdőgyulladással. Kell a pénz, olyankor nem lehet komolyan beteg az ember, nem eshet csak úgy kénye-kedve szerint ágynak. 

Ez az eset viszont más volt, képtelen voltam dolgozni.Nem hogy mennyi nem bírtam, meg kiegyenesedni, de még a kezemet is alig bírtam mozgatni.  Szeptemberben voltam az orvosnál, decemberre jegyeztek elő műtétre, addig táppénz. Hitelem van a házon még, szívtam a fogamat mi lesz, viszont így ötvenévesen csak nem élhetek, nem vagyok hozzászokva a tétlenkedéshez. Decemberben megtörtént az operáció, minden rendben ment, három hónap után akár dolgozhatok is.Januártól gyógytorna, úszás. Anyagilag kicsit meggyötörve  "éltem világomat" - hisz a táppénz jelentős jövedelemkiesést eredményezett, és hát az ingyenes kórházi kezelés is elég sokba fájt...

Január közepén, 17-én - sosem felejtem el - érkezett a levél munkáltatómtól /mikor átvettem a tértivevényes levelet már tudtam, hogy baj van/ hogy nem tartanak továbbiakban igényt szolgálataimra.Keresőképtelenségem megszűnését követő nappal életbe lép felmondásom.  Meg is indokolták, persze nem az volt az ok, hogy huzamosabb ideig táppénzen vagyok  egyszerű leépítéssel, átszervezéssel magyarázták a döntést. Nem mondom, hogy kellemesen érintett, beleszédültem a hír hallatán. Pedig akkor még fel sem fogtam mivel jár ez az egész, nem voltam tájékozott munkajogi kérdésekben, egyszerűen nem kellett tájékozottnak lennem.. 

De hamar rájöttem, beletanultam, az Élet kioktatott...

Még azzal sem igazán voltam tisztában, hogy táppénz alatt is felmondhatnak nekem, de egy-két telefon után ez beigazolódni látszott, és hogy biztos legyen, a neten is rákerestem. Van ilyen, szabályosan jártak el. Elkezdtem verseny futni az idővel, várható gyógyulásom idejére munkát akartam találni. A bő két hónap alatt nagyjából 100 helyre adtam be pályázatomat, ebből 5 helyről hívtak vissza, három esetben az elbeszélgetésig is eljutottam, de innen tovább nem. Mindhárom esetben a korom volt az akadály, bár csak egy esetben mondták a szemembe. 

Három hónap után - a terv szerint -  gyógyultnak nyilvánítottak, én meg másnap mehettem a vesztőhelyre. Emlékszem, pont ezt éreztem, pedig a java ez után következett.

Két nappal papírjaim kézhezvétele után el kezdett fájogatni a gyomrom. Először még gyengébben, aztán mind erősebben.Természetesen megmagyaráztam magamnak, az idegesség az ok, különösebben nem foglalkoztam vele. 

Innentől kezdve munkanélkülinek számítottam, az ügyben egyetlen szerencsém volt,  rendelkeztem annyi munkaviszonnyal, hogy a maximális munkanélküli ellátást igénybe vegyem, ami amúgy nevetséges három hónap, de nekem ez most tökéletesen megfelelt, legalábbis akkor még azt hittem.  Három hónap múltán még mindig fájdogált a gyomrom, társult hozzá gombóc érzés is a nyelőcsövemben, és el kezdtem undorodni a hústól. Ezt is megmagyarázza az ember könnyen, próbáltam hessegetni a problémát, pedig tisztában voltam vele, milyen betegség tünetével álltam szemben. Már a kemény 22 ezres FHT volt harmincéves munkám jutalma, amikor úgy döntöttem, felkeresem a háziorvost. Úgy néz ki, rákos vagyok - úgy néz ki,  még nincs áttét. Műtétre várok. Utána a megbeszéltek szerint lesz még néhány sugárkezelés is. 

Itt állok a horribilis összegű 22 ezres segéllyel, 30 ezres,  30 éves - két hónap híján - folyamatos munkaviszony után ennyit érdemlek. Feleségem beteges már évek óta, minimális pénzt kap, de most mégis többet mint én. Összesen 50 ezerből kellene kezeltetni magam, gyógyszerekre költeni, fizetni a lakás törlesztését, fenntartani a kocsit, leperkálni a rezsit, és nem ártana néhanap talán kaját is venni. Ezt mégis hogyan képzelték? Ki az a vadbarom, aki ennyire a fellegekben él, és nem tudja mi mire lehet elég? Vagy tudatos az egész, hogy egy rétegnek még hangja se legyen, örüljön ha néhanap alamizsna jut? Miért mindig a dolgozó szenvedjen? Miért nincs csak legalább feleannyi jogunk, mint a kintieknek?

Lassan feléljük minden megtakarításunk, a kocsit már eladtuk - mert minek, sok volt a fizetnivaló, mostanában meg az embernek úgy sincs kedve mászkálni, szép a világ, vigyázni kell rá, majd közlekedünk "tömegesen". Már, ha lesz pénz bérletre is. 

Még pár hónapig tudunk törleszteni, aztán a ház is elvész. Hogy utána mi lesz, nem is merek belegondolni. 

Bár az is lehet, hogy SEMMI.