Neked nem viszket mostanában a talpad? Hogy menni kéne innen, méghozzá jó messzire - és egy ideig vissza se nézni? Nem hittem volna, hogy előfordulhat velem ilyen az életben, hogy  saját hazámban nem érzem jól magam.  

Nem, nem vagyok kisebbségi, nem az a bajom. Egyszerűen úgy érzem, hogy ez MÁR nem az én hazám . Nem tartozom ide, nem vagyok itt senki, nem néznek semmibe.Olyan az egész, mintha az udvarról, az ablakon keresztül figyelném a történéseket. De még ott is rám szólnak, hogy vigyázzak a falra, meg a virágágyásra, ja... és ne maszatoljam össze a koszos mancsommal a frissen lenyalt ablakot. Hát, ez van.

Figyelj! Én mindenkiről csak jót gondolok. Mindaddig, míg a saját szememmel meg nem győződök az ellenkezőjéről. Úgy vagyok vele, hogy az emberek alapvetően jót akarnak, csak legfeljebb nem jó helyen ragadják meg a problémát. Most gondoljam azt, hogy végig átvertek? Az is szar érzés lenne. Mert akkor meg ott van a nagy kérdés, hogy ennyire hülye lennék, hogy mindent beveszek, mint a szopós malac?

A tegnapi nap nagyon betett az ügynek. Ez apám már nevetséges komédia. Annyira nevetséges, hogy igazság szerint szavakat nem találok rá, de nem is akarok, mert már az egészhez türelmem sincs. És legszivesebben elbőgném magam rajta.

Már megint kirugtak a munkahelyemről, épp két hónapja dolgoztam ott. Kitettek az utcára, mint egy selejtet.  Találtak egy kölyköt a helyemre, egy 22 évest. Megmondta a főnök, jól dolgozom, de fiatalítani akar, neki az a fontos. Tudja, hogy fél nap a mobilt nyomogatják, de neki akkor is ez az elképzelése. Megint jön a tortúra, menni a munkaügyibe, aztán az Okmányiroda.  Belefáradtam, nem nekem való már ez...Úgyhogy most ezért is taccson vagyok, aztán meg ott az a magasságos nagy  politika. Már feláll a hátamon a szőr, mikor valamelyik hírműsort látom, kapcsolok amilyen gyorsan csak lehet valamelyik másik csatornára.

Nem értem, tudni meg éppen nem tudom, hogy gondolkodnak ezek. Nem értem, de nem is akarom megérteni. Pedig még mindig milliók vakon hisznek benne. Mindegy mi történik, hogy az ország nagy része a trutyiban tocsog, az a lényeg, hogy körülöttük épülgetnek a dolgok, nekik ok, vagy legalábbis ezt akarják látni. Fogalmuk sincs, de abszolút nem is érdekli őket, hogy mi van lentebb két lépcsőfokkal. Odáig már nem látnak, nem hallanak.

Aztán ott van az a tábor, akiket a nincstelenek közül toboroztak. Tudod mi van.... - Jó a többséghez tartozni. Az emberek nagy százaléka így van ezzel. Bizony sokan. Máshol sikerélmény nincs, ezért legalább ezen a téren tartozzak az elitcsapathoz. A múltkorában egy hajléktalannal beszélgettem pár szót. Na, neki aztán már tényleg nem fenékig tejfel, még egy vékonyka pilléje sem jutott. Mégis a vezért éltette. Fél órán keresztül másról sem beszélt, csak hogy milyen egy "fasza gyerek". Nem szóltam rá különösebbet, mert nincs értelme. Az ilyet meggyőzni úgyse lehet. Az embereket csak a tapasztalat tudja úgy igazán tartósan meggyőzni. Vagy , mint a példa mutatja, sokszor az sem.

Én mindig figyeltem a körülöttem lévő világot. Emlékszem a régi dolgokra, tudom, ki mit mondott és tett, akár tíz-húsz évvel ezelőtt is. Nem mindenki van ezzel így, selytem. Sokaknak az a fontos, hogy most mit mondasz. A színjáték a lényeg... Ha szépet, akkor minden feledésbe merül, lehet továbbra is bízni. 

A gyerekek? Kint vannak Svédországban. Először a lányom ment ki, aztán mikor végzett a fiam, ő is utánament. Legalább egy városban vannak. Dolgoznak, megélnek, ÉLNEK. Havonta küldenek egy kis pénzt a lakásfenntartásra. Másképp halott lennék. Nem mentek volna ki, dehogy akartak. Csak hát nem volt munka. Vagy ha volt, akkor ideig-óráig. A főnök kihasználta őket, halálra dolgoztatta, aztán kiszúrta a szemüket egy kis alamizsnával. Ezt egy idősebb ember elviseli, de egy fiatal, akinek még tervei vannak, előtte az élet, nehezen emészti meg. Na, hát az enyémek meg sem próbálták. Az első adandó alkalommal leléptek. Most pedig már az állampolgárságot kérvényezik, és ráadásul jó eséllyel.

Az asszony? Nem, nem váltunk el, de kint van már 5 éve ő is. Így jó ez, minél távolabb. Sose volt jó vele, nagyon rám telepedett. Azt hitte, hogy a tulajdona vagyok, meg hát hülyének nézett, azt gondolta, meg még ki is mondta, mások előtt is, mindenben fogni kell a kezem. A végén már Te is elhiszed, hogy így van.

Na! Ugyanez megy most itt nagyban. Érted, mire gondolok...? Ötvenen felül vagyok, van pár szakmám, néhányban egész jó vagyok. Vagyis inkább lennék... Hisz munkám, az nincs. Nem azért mert nem akarok dolgozni, vagy nem értek a szakmához, vagy netán lassú lennék. Egyszerűen nincs. Azért, mert eljárt fölöttem az idő.

Még nem fogták fel, hogy az én korosztályom mindent megtesz azért, hogy dolgozhasson. Megbecsüli a munkát. Lehet, hogy kicsit lassúbb, mint a húszéves, de amennyivel lassúbb, annyival pontosabb is.Egyszer csak rájönnek.

Nem értem én az egészet. Ha egyszer ennyire nincs munka ennek a korosztálynak, akkor mi a fenének kellett megemelni a nyugdíjkorhatárt? Még több mint tíz évem van. Ha meg nincs munka, akkor hogy lehet közmunka? Hisz ott i dolgoznak. Marhaság, beetetés az egész.

Hol fogom kihúzni? Ki fogom húzni egyáltalán a tíz évet? Utána mi lesz? Mennyivel fogják kiszúrni a szemem? Vagy majd dögölhetek?

Most komolyan el kezdtem gondolkodni, hogy  lépnem kellene. El innen, jó messzire. Én nem akartam kimenni, mert nagyon kötődöm itt mindenhez. Ok, nem mindenhez, de nagyon sok mindenhez. Aztán itt van anyám is. Ő se fiatal már, ha kiszédelgek, akkor mi lesz vele? Volt, hogy csak a Dunántúl-t felvetettem, már attól patáliába esett. Hát, ha azt mondanám hogy kimegyek Németországba, vagy Írországba...

Pedig most nem jó, nagyon nem.  Mennék is, meg maradnék is. De már szűk a bőröm...Ilyenkor egy út van, előre...

Vajon belegondolt már a Kormány mennyire belenyúl mások életébe? Már szinte úgy érzem,  itt ülnek velem a nappaliban. Sokszor a nyakamba csimpaszkodva. Figyelj, én alapvetően középutas lennék. Tudod, miért hajlok a baloldal fele? Azért, mert ilyen a jobboldal.

Én azt nem tudom elviselni, hogy  semmibe néznek.  Próbáltam evickélni, tenni valamit. De nem változik semmi.  Valahogy nagyon elölte ez a rendszer az emberek hitét. Önmagukban. Meg a világban. És a másik emberben...

Sosem bírtam az igazságtalanságot. Most meg mindenkin simán átlépnek -ha az érdek azt diktálja. Én nem akarok ilyen országban élni, nekem ezzel tele a hócipőm.

Ki tudja, mennyi időm van még hátra. Nem akarom elvesztegetni.  Lehet, hogy kint nem azt csinálom majd amit szeretek, lehet hogy nem tudok majd a szakmámban elhelyezkedni, de legalább megszabadulok a napi gondoktól, meg  attól az érzéstől, hogy a nyakamon ül az egész banda... Megszabadulok attól az érzéstől, hogy nem vagyok senki, csak egy kihasználandó egyed, egy szám. Emberként akarok élni. és hogy egy így legyen, tudom - hogy mennem kell. 

 Muszáj. El innen, messze...