Te hogy vagy vele? - Én a gyermekemért mindent... Nem tudsz olyat mondani, amit nem tennék meg kapásból...

Tudod Te -milyen érzés, hogy reggel még nem tudom, este mit fogok az asztalra tenni?!

Te elintézed azzal, hogy ha nem iszom, nem drogozok, akkor úgyis kicsinálom a napi betevőt.

Neked könnyű...!

Nem kell hajnalban felkelned, hogy a szomszéd bolt előtt pár tegnapi, szikkadt péksüteményért még nyitás előtt összetakaríts!

Nem Neked kell feltenni a pléhpofát, amikor elmész egy segélyszervezethez, hogy valami kis élelmiszercsomagot  kunyerálj!

Nem a Te pofádon ég a bőr, mikor a harmadik utcából hoznak zsáknyi kinőtt gyermekcuccot, mert már hallották valakitől, hogy minden segítségnek örülsz, mint macska a farkának!

Tudod milyen sz.r érzés egy rozzant vályogkunyhóban lakni csak azért, mert a társasházi lakás rezsijét, bérét már képtelenek voltunk a férjem fizetéséből, és az én segélyemből leperkálni? Az adósság azóta is a nyakunkban.

Hogy a gyermekem dohos, penészes levegőt szív, a ruhák is átveszik a szagot, bárhova megyünk mindenki tudhatja rólunk, hogy  toprongyos csórók vagyunk?

Pár éve malacot kaptunk tőletek, sokszor magunktól vontuk meg a kaját, mert az állatot etetni is kell. Nem birtuk felhízlalni, nem volt rá pénz. Félidőben levágtuk. Polcsékolunk? Lehet. De Te hallottad már azt a mondást, hogy "A szegénynek ne halat adjál, hanem hálót" ? 

Fogalmad sincs, mit élek át, mikor látom a szemközti szomszéd gyerekét kiszállni puccosan a kocsijukból, egyik kezében a Barbi, másikban pedig egy jókora jégrémmel. Rajta szép, új ruha, vállán a márkás iskolatáska. 

Az én gyerekemnek meg egy ócska, harmadik gazdájától örökölt, kopott bicikli jutott. Játék, ha van a bátyáméktól, a ruhát a jólelkü ismerősöktől kaptuk. Jégkrémet meg akkor vettem neki utoljára, mikor a nyáron egy hétig paradicsomot szedhettem. 

Mert itt kis faluban nincs munka, csak bent a városban. Mikor megyek a munkaügyibe, akkor megnézem mindíg, hogy van-e állás. Rendes az ügyintézőm, mert minden évben behív közmunkára, így még legalább a segélyem meg van. De munkám nincs. 

Lenne, csak messze. 

Nem tudok messzire menni. Ahhoz pénz is kell.

Tudom, hogy kaphatnánk támogatást, de ahhoz először munkahelyet kell intézni. Oda  el is kell utazni. Meg hát nem ártana hozzá internet sem, szinte csak ott lehet jelentkezni. Úgyhogy, maradok. Maradunk. Jelenleg nincs megoldás.

Újság? Ugyan már... Hol van nekem arra pénzem, hogy az itteni napilapot megrendeljem? Ha lenne háromezrem, akkor inkább net-re költeném, azon minden fent van. A gyereknek is kellene a tanuláshoz, de még nincs. Remélem nyáron sikerül elmennem most meggyet szedni, meg lesz más napszámos munka is. Abból megpróbálok venni neki egy olcsó, használt gépet. Aztán az előfizetést meg megoldom valahogy. Olyan még nem volt, hogy ne legyen valahogy. Legfeljebb havonta pár napig nem eszem.

TV? Alapcsomagunk van, úgyhogy szinte nem is nézzük. Nem idegesítem magam vele.

Telefon? A családban egyedül a férjemnek van, mert nincs rá pénz, hogy kettőt tartsunk fenn. Az az igazság, hogy amikor még dolgoztam, volt nekem is. 

Aztán kellett a pénz kajára. Most telefonálgassak, vagy együnk? Persze, eladtam.

Te, mit választanál?

A tél az mindig nagyon nehéz. Ez a mostani az átlagtól is nehezebb volt. Ősszel beteg lett a férjem, két hétre táppénzre került. Ez persze nem tetszett a munkáltatójának, itt már meghalni sem szabad. Felmondtak neki. 

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy két hét alatt munkát talált. 

De ne éldd át azt a rettegést, amin mi átmentünk!

Én már komolyan azon gondolkodtam, hogy mit csinálok, ha még neki sem lesz munka? Hová menjek? Az utcasarokra? Ilyen elnyűtt ember már  oda se kell...

Vagy menjek lopni? Csakhogy engem nem arra neveltek. De ha nem lesz semmi, akkor - Istenemre - megteszem. 

És nem az én szégyenem lesz, hanem a Tiétek!

Én a gyerekemnek nem ilyen életet akarok!

Azt akarom, hogy jó élete legyen!

Azt akarom, hogy tanulhasson!

Hogy legyen munkája!

Hogy legyen élete!

Hogy szeressen itt élni! Ne csak kelljen!