Egy képzeletbeli közmunkás levele Magyarország nem képzeletbeli Miniszterelnökéhez
Már egy ideje birizgálja a csőrömet néhány gondolat, fogalmazgattam magamban úton-útfélen, de aztán sikerült mindig visszaszívnom őket. Most azonban valahogy úgy vagyok vele, - miért ne? Ugyan mi tarthat vissza attól, hogy egyszer én is elmondjam a mondandómat. Hátha leszesetleg aki elolvassa, netán még el is gondolkodik rajta.
Nem, nem bízom benne, hogy ez a VALAKI személyesen ÖN lesz, erre megvannak az emberei, de ha pár szót a fülébe súgnak levelemből, már az is egy kis elégtétel lesz számomra.
Mindenkinek kell egy kis öröm, én kicsivel is beérem.
Kezdem a bemutatkozással. Nevet, adatot hiába írnék, Ön abból összerakni nem tud semmit.
Egy korosztály vagyunk. Nem egy évjárat, az egyik jobb, a másik gyengébb, de egyikünk idősebb, másikunk fiatalabbnak néz ki...
Iskolázottságunk is közel azonos. Legalábbis úgy "kábé" azonos időt töltöttünk az iskolapadban. Ön egyetemre járt, én meg érettségi után elvégeztem vagy 10 tanfolyamot. Van szakmám dögivel. Annyira használom őket naprakészen, mint Ön a jogi egyetemen tanultakat.
Aztán van bennünk még egy közös. A hobbink, a szerelmünk, a szeretőnk... Igen, eltalálta, a foci.
Jó, ok - nem játszhat mindenki másodosztályú szinten, lehet hogy néha bénább vagyok magamhoz mérten, de azért jó közegben megálltam a helyem.
Emlékszik még a "Két szülő, három gyerek, három szoba, négy kerék" elhíresült mondására? Na, én gyerekszinten teljesítettem a tervet, a többit egy kicsit megkevertem. Sosem volt jó a memóriám...
Van három gyermek, /Ön azért rendesen túlteljesítette a tervet... / két szoba, kétszer két kerék/bicikli/, meg egyszer négy kerék, de ez utóbbi baba-szinten. Ja. Nekem csak babakocsi jutott.
Ürömben az öröm, hogy mindegyiknek szakmája, végzettsége, megélhetése lett. Úgyhogy ha egyszer családalapításra kerül a sor, akkor egyik sem fog másnak a lábán állva saját lábra állni. Világért sem akartam megsérteni, de ezt nem lehetett kihagyni...
Azt mondják mindenben tehetséges vagyok, amihez hozzákezdek, állítólag jó ésszel áldottak meg a Fentiek, csak kevés szerencsével. Meg hát mondhatnám azt is, hogy "Sem utódja, sem boldog őse... Sem rokona, sem ismerőse. Nem vagyok senkinek,Nem vagyok senkinek. " Sőt, bár elképzelésem van a világról, meg ami közvetlen környezetemben történik, eléggé át is látok a szitán, de egy párt közelében sem melegedtem sosem, akármilyen mézesmadzagot húzgáltak az orrom előtt választások közeledtével.
Mint már mondtam, egy korosztály vagyunk. Pár éve kivették alólam a munkahelyem, sikerült csődbe mennie, se megélhetés, se végkielégítés, se semmi, megismertem egy új életformát, a munkanélküliét, az még nem volt a tarsolyomban.
Ezek után örül az ember mint macska a farkának, hogyha bármilyen fix-nek látszó munkalehetőséget megkaparint. És én megkaparintottam most tavasszal a közmunkát... Igaz, hogy nem nagy falat volt, de legalább ideiglenesen félig-meddig megoldódni látszott a problémám. Mégis csak több lett a pénzem, mint a segéllyel, kemény ötvenkettő, de már ez is el volt költve egészen. Önnel előfordult már, hogy amit még meg sem keresett előre meg volt a helye minden fillérnek? Nem nagy dolgokra gondoltam én, csak olyan hogy víz, gáz, villany, lakbér, tv,telefon, meg a jó ég tudja micsoda.
Már egy évvel előtte is ez volt. Munkanélküliség. Ilyen helyzetben nem óvatoskodik, nem válogat az ember, félretesz minden aggodalmat - beleugrik még a legvacakabb lehetőségbe is.És én akkor beleugrottam. Az tett egy időre taccsra. Utána kellett volna nézni a munkáltatónak? Fel kellett volna tűnnie furcsaságoknak? Rá kellett volna keresni a net-en? Mondhatnám - minek? Hisz a Kormányhivatal ajánlotta gőzerővel. De nem mondom, mert mit szól hozzá? - én megtettem. Igen, ahogy hazajöttem rákerestem a net-en, és láttam hogy jószerivel se saját tőke, se semmi jövedelem, szinte semmit sem lehetett találni róluk - DE HÁT MIT AGGODALMASKODJAK, MIKOR A MUNKAÜGYI TERELGETTE HOZZÁJUK AZ EMBEREKET?
A "munkaügyi" meg, ugye KORMÁNYHIVATAL, s ha kormányhivatal, akkor az a Kormánynak egy hivatala. Ebben ugye egyetértünk? Csak nem gondolhatja az ember, hogy bármi baj lehet egy olyan céggel, akinek ilyen jó cégére van...
Nem mondhatnám, hogy nagy nehézségek árán, simán fölvettek. Jó, ok, eltitkoltam, hogy érettségim van, az kicsit bekavart volna, kapásból láttam a társaságon, hogy jobb ha rendesen alul képzettnek vallom magam. Én ugyanis kapartam, hogy bekerülhessek, nem közvetítettek, hanem az ügyintézőm súgta meg, hogy van ez a lehetőség, ha akarok iratkozzak fel.
Megtörtént az orvosi vizsgálat, mondjam azt?, hogy kissé furcsálltam, hogy először megkötötték a szerződést, csak utána akart látni a doki, azt sem mondhatom hogy a vesémen is átlátott, mert csak a vérnyomásomat nézte meg - kicsit magas volt, de ráfogta hogy biciklivel érkeztem - meg a látásomat ellenőrizte olyan szinten, hogy látok-e bármit, avagy sem.
Na, ezen is túl voltunk, jött a meglepi. Egy ideig még nem kell járni dolgozni, majd szólnak, mindenkinek meg van az elérhetősége, sorra kerülünk, ne izguljunk.
Én ugyan még ilyen munkahellyel nem találkoztam, hogy egyből állással kezdek, de hát ha Kormányhivatalon keresztül megy a dolog, akkor nem illik kételkedni egy ügyben. Nem igaz? Miniszterelnök Úr! Ön sem tenné, ugye-ugye?!
Vártam én rendesen. Egy hét, két hét, öt hét meg tíz, egész idő alatt kétszer kérettek be tanfolyamra, jó hosszúra, reggel 8-tól délután 4-ig. Ebből a fele időben volt egyfajta fejtágító, de végig érezni lehetett ám, hogy nem ez a lényeg, a fontos dolog majd a második félidőben kezdődik. Tudja, sokszor ott dől el a meccs. Ott, a vége felé. Na, most is az volt a helyzet. A hajrában gyakorolhattam az aláírásom rendesen. Első alkalommal még csak egy havi, második alkalommal viszont már kéthavi jelenléti ívet, meg ilyen-olyan papírokat kellett aláfirkantanom záros határidőre. Még szerencse, hogy életemben elég sokat fogtam kézben tollat, töredék idő alatt végeztem mint legtöbb munkatársam. A fent maradó időfölöslegben békésen elbóklászhattam, kalandozhattam nápolyirágcsálásom közepette.
Otthon - nem kevés szabadidőmből figyelgettem az interneten, van-e valami változás cégemmel kapcsolatban. Gondoltam magamban, ha valami gond van, csak találok róla valamit, de semmi, az ég világon semmi. Egyetlen dolog változott, az alkalmazottak száma. Egy-két hónap alatt háromszorosára emelkedett.
Ettől függetlenül volt egy erősen furcsa érzésem. Nem tudom, ki hogy volt vele, de én el nem tudtam képzelni, hogy lehet ennyi embert fizetni, ha egyszer nem termelnek semmit. Ok, olvastam hogy az Uniótól dől a lé, na de hát az fix összeg, egyszer csak lába kél, akarom mondani elfogy, felhasználódik, éééééssss - utána mi lesz? Most komolyan! Hallott már Miniszterelnök Úr olyan baromról, aki azért vesz fel munkást, hogy ne dolgoztassa? - csak fizethessen neki? Lehet, hogy tapasztalatlan vagyok üzleti téren, de nekem nem fért a fejembe ez az info, ezért voltam olyan pofátlan, és egyszer, még valamikor május április táján beugrottam ügyintézőmhöz a "munkaügyibe", s feltettem neki a kérdést - Biztos, hogy rendben van-e ezzel a céggel minden? Értetlenül nézett rám szegénykém, s azt rebegte: Hát, persze. Most indult a program, kicsit akadoznak a dolgok, de nem lesz ott semmi baj. Beindul, ne aggódjak.
Hát, nem aggódtam. Egészen a következő hónapig. Akkor megint bementem. Ugyan a saját előadómmal nem találkoztam, mert pont szabin volt, de a helyettes nagyjából elismételte ugyanazt, amit előző hónapban hallottam, megtoldva annyival - Jó, hallottunk pár furcsa dolgot, de semmi gond, az a lényeg hogy fizetnek. Mégis csak jobb a fizetés, mint a segély... Nem? - Hát, persze. Vártam ugyan, hogy őrült tempóban elkezd telefonálni, próbálja valamilyen szinten tisztázni a dolgot, de semmi. Hát ha ő ilyen nyugodt, akkor én mit csinálhatok? Nyugodt leszek. Nyugodt leszek, nyugodt leszek. Na, egészen eddig tartott ez a fene nagy nyugalom eredmény nélküli nyomozgatásokkal tarkítva, amíg el nem érkezett a július hónap. Előző hónapban 4-én volt fizu, hát voltam olyan bátor, és ottan körül vártam az sms-t bankomtól. Eltelt egy nap, két nap, öt nap meg tíz - és ott a tizediknél valahol elszállt minden nyugalmam. Ott már tudtam, hogy nagy bajok vannak, ebből én simán már nem látok pénzt...
Innentől aztán felgyorsultak az események. Unalmas hétköznapjaim megteltek élettel. Egyrészt hogy nem kaptam fizetést igencsak talpon kellett lennem, ha a napi betevőmre valót össze akartam hozni, másrészt olvasgatva a net-et minden nap új info-ra tettem szert a szövetkezettel kapcsolatban.
Jött a hónap vége, akkor már sokan megkapták felmondásukat. Pénzt, papírt nem, csak a munkaviszony felmondását. Hogy hazugság volt az indoklásban, az csak hab a tortán, alapjában véve szinte nem is foglalkoztak az emberek ezzel a témával, hisz kajára nem volt hirtelen pénzük.
A többit már tudja Miniszterelnök Úr, fölösleges ismét a szájába rágnom. Másfél évig húzódott az ügy, hiába könyörögtünk, nem gyorsították fel a kárpótlást. Egy idő után "megnyílt" a közmunka lehetősége előttünk, vagy ha visszakaptuk papírjaikat tiszta véletlenségből, akár máshol is elhelyezkedhettünk.. De sok ember,család a mai napig nyalja a talpát az ügy miatt. Anyagilag még mindig nem heverte ki a "kalandot"...
A lényeg, hogy elintéződni látszik az ügy, elindult a felszámolás, megjött végre hivatalosan, mennyivel lógnak felém, rövidesen kézhez is kapom az összeget. Ám az eltelt jó másfél év örökre ott marad bennem, nehéz lecke volt.
Piszok rossz érzés ám nap mint nap arra kelni, hogy szülőként már megint csődöt mondok. Gondolom ezt a helyzetet sem értheti, hisz minden más Ön körül. De tudja, kötelessége lenne ám megérteni, mert Ön minden állampolgárnak a miniszterelnöke. Az egyívásúaknak is, meg a magunk fajtának is. Próbálkozzon meg vele, nem olyan nehéz! Néha nem árt más fejével gondolkodni, érdekes dolgokat szül a helyzet.
Nem érzik egy mákszemnyit felelősnek magukat a kialakult helyzetért? Hogy az ország jelentős része szegénységben, és rengeteg ember nyomorban él? És nem önszántából, kalandvágyból, vagy nemtörődömségből...Valahol fel kéne végre fogni, hogy minden állampolgár magyar állampolgár. Az én pénzem a fizetésemhez arányosan ugyanannyit adózik, mint akinek három milliója van egy hónapban. Sőt. Az én pénzemből sokkal nehezebb nélkülözni azt az Önök által kitalált 15 %-ot, mint annak akinek milliói vannak a borítékban!
Figyeljen! Én dolgozni akarok. Nem közmunkában, az igazából kényszer helyzet, mondhatnám kényszermunka, és még csak nem is tódítok. Nem kell engem megtanítani a munkára, sem visszavezetni a munka világába. Adjanak lehetőséget, felforgatom a világot! Nincs az az ember, aki ha normális munkáért normális bért kínálnak fel neki, ne akarja azt! Hisz mindenki boldogulni akar, és embernek érezni magát. Egyenrangúnak.
Ereszkedjenek le, és találjanak ki emberi megoldást. Egy áthidalót. Ne felülről belenyúlva elvegyék még a vegetáláshoz minimálisan is szükséges lehetőséget, és erőszakkal tereljenek egy olyan tényleges munkahely felé, ami valójában számomra sajnos már nem létezik. Önök ettől a korosztálytól, - 45-től felele - akinek tetemes hányada szakmával rendelkezik - még a vegetálás lehetőségét is meg akarják most vonni. Ez felelőtlenség, átgondolatlanság. Gondolják át ismét!Ennyit kérnék én, semmi többet!
Rendesen megfizettem a tanulópénzt az ESZOSZ-al kapcsolatban, meg elég nekem a korom, ami már a tanulásban, de az elhelyezkedésben is akadályoz. Ha még jobban taccsra kerülök anyagilag, ha ismét hónapokra valós munkahely, és közmunka híján ismét segélyre kerülök, azt már anyagilag nem heverem ki. Akkor jön az utca. És gyanítom, hogy nem csak én leszek így...
Köszönöm, hogy elolvasott Miniszterelnök Úr! Munkájához kívánok sok sikert! Remélem közé tartozik majd a munkanélküli-közmunkás kérdés tényleges megoldása is!
