2017. máj 06.

Magyarkodunk

írta: OMari
Magyarkodunk

kintről nézve minden más

Évek óta külföldön élek, ezért már félig-meddig kívülről  látom a magyar mentalitást, van rálátásom, és      van összehasonlítási alapom. Nem vagyok pszichológus, csak egy egyszerű emberke, aki rácsodálkozik mennyire mások is vagyunk mi magyarok, mint a többi nemzet fiai, mennyire másképp viselkedünk bizonyos helyzetekben. 

Arra nem számítok, hogy bárki magára ismer a sorok olvasása közben, de talán haverjára, ismerősére, rokonára - igen... Magára azért nem ismerhet, mert mi tökéletesek vagyunk... Már, ha saját magunkról beszélünk. Mi vagyunk a legjobbak, legügyesebbek, legokosabbak. Ez független iskolázottságtól, tájékozottságtól, tapasztalattól. Már szinte beleszületik a magyarba. Elsők vagyunk, legjobbak, kivételesek. Nekünk van a legszebb, meg a legnehezebb nyelvünk, ha már a miénk a legnehezebb, akkor nyilván ha megtanuljuk használni mi leszünk a legokosabbak is. Kevesen vagyunk, mégis mekkora sportsikereket érünk el, meg a tudományban is... Mennyi Nobel-díjast adtunk. Meg az amerikai filmipar... Nem is lenne, ha mi nem vagyunk... A mi lányaink a legszebbek, a mi fiaink a legférfiasabbak. Nem igaz? 

Vannak azok az ismeretlenek, akik már ebből a pár sorból is levonják a konzekvenciát, és személyeskedni kezdenek vagy "okosan" levezetik életem történetét.Megállapítják, hogy már megint egy külföldön csámborgó beképzelt hazánkfia unalmában - hisz nem tud mit kezdeni jólétével - tollat ragadott, és agymenését kezeli...külföldről osztja az észt.

Na igen...könnyebb is így mint látni, hallani, elgondolkodni és szembenézni a tényekkel - inkább egy nagyot anyáznak, vagy okoskodnak majd jó magyar szokás szerint.                                       

 

Biztosan hallottatok már külföldön élő hazánkfiaitól  olyan dolgokat hogy "ha kint vagy kerüld a magyarokat" vagy

"odakint magyar a magyarnak az ellensége". Én is hallottam ezeket mielőtt külföldre költöztem de nem igazán hittem benne. Amúgy ez is igazi jó magyar szokás, ha a fejünk törjük is össze, akkor sem hisszük el, ha valaki tapasztalta már hogy a fal kemény, és keményebb a fejünknél - mi azért nekimegyünk fejjel, s ha lehet, nem is egyszer.

Aztán, idő múlásával és tapasztalataim alapján rájöttem,hogy igaz volt az észrevétel, nem igazán vagyunk összetartóak, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Kivétel erősíti a szabályt...

Itthon nem tűntek fel ezek a dolgok, ez volt a normális, majd mindenki így élt. De hogy külföldre kerültem idővel kezdtem kritikusabban szemlélni a dolgokat, jobban észreveszem a furcsaságokat. 

Egy tapasztalt ismerősöm annak idején azt mondta, hogy addig nem is lesz itthon jobb világ, míg az emberek mentalitásában nem áll be radikális változás. Ez - szerinte - akkor történhetne meg, ha a jelenleg külföldön élő, tapasztalatot szerzett, és valamilyen szinten "nemzetközivé" vált magyarok hirtelen hazatérnének. S mivel a példa ragadós, a kint felszedett gondolkodásmód által idővel az itthoniak életvezetésében is változás állna be. 

 

Azóta sokat gondolkoztam azon amit mondott és rájöttem hogy sok igazság van benne. 

 

Hazánk fiai közösségben kötekedők. Nem kicsit, nagyon.Hogy honnan eredhet ez? Szerintem valahogy velünk születik. Nem csak mivelünk magyarokkal, hanem mindegyik gyermekkel a világon. Mint ahogy az állatvilágban  is fellelhető. Csakhogy -  ahogy az állatok ezt valahogy elhagyják -  más nemzetek emberkéi a  "csirke effektust" kinövik. Hogy miért csirke? Annyi az egész, hogyha a baromfi közül valamelyik megsérül, vagyis gyengébb lesz mint a többi, elkezdik csipkedni, kergetni - kiközösítik. Na, ugyanez a mentalitás figyelhető meg az embereknél gyermekkorban, de ekkor ez még természetes. .  Ám a magyaroknál valahogy életük végéig megmarad. Emlékszik még mindenki nyilván általános iskolai éveire, ahol volt mindig egy ügyeletes hülye gyerek, aki általában nagy eséllyel szegény családból is származott, és nem igazán volt támogató családi háttere.Nem védték meg, nem foglalkoztak vele. Ott volt egy védtelen gyerkőc terítéken.És mindenki rászállt.  Rajta mind a tanárok és természetesen a diákok is jól elszórakozhattak, kiélhették dühüket, ő lehetett az  ügyeletes bűnbak, levezetve feszültségüket.

Bármit is csinált bármennyit , bárhogy tanult, akárhogy  alkalmazkodott, közepesnél jobb jegye nem nagyon volt, a többiek átnéztek rajta, ha a tanár is élcelődik rajta, akkor a gyermek miért ne? Hisz a példa ragadós, az oktatóé meg éppen. Emlékszünk még? Hosszú haj, rövid ész... , Nem állom a sunyi embereket, nézz a szemembe....! 

 

Beleivódott ez a csipkedés a társadalomba. Valakit mindig szurkálni kell. Jó, mert addig sem magunkkal foglalkozunk terelünk. Rászoktak az emberek kb mint a cigire vagy az italra.Mivel a szülő nálunk felnőtt korában is űzi a szurka-piszka sportot, ezért a gyermeknek evidens, hogy ez járható út, ha másnak joga van hozzá, akkor neki is. Így aztán biztosított az utánpótlás a végtelenségig, a következő és az azt követő generáció is élvezettel hecceli majd a másikat, nézi le, és tartja magát a világ közepének.

Vagyis a a gyerekekbe beleivódik ez a mentalitás, és későbbiekben, immár felnőttként - szülőként is így viselkednek. 

 

Itt kint -  a munkahelyen, szálláson előjönnek rendesen ezek a szokások. Szembetűnő rendesen, hisz van összehasonlítási alap. 

 

Ugyanaz megy végbe mint annak idején az osztályban. Ha már kettőnél többen vannak akkor  valakit bosszantani kell.Kit kell, és lehet b@szt@tni? A leggyengébbet, legcsendesebbet természetesen.

 Az "őslakos" számukra túl nagy falat, neki nem lehet nyilvánosan nekimenni, bár véleményünk rendesen van a bennszülöttekről. Mert vélemény az aztán van, és természetesen lehetőleg sok-sok rossz,  hisz mi vagyunk a tökéletesek.

Igaz a mondás felfelé nyal, lefelé tapos a magyar.

Semmilyen összetartás nincs.

Még mielőtt mondaná valaki hogy másoknál sincs akkor arra azt tudom egyszerűen mondani hogy DE van. Más közösségek együtt élnek, egymást támogatják, ha baj van, tudnak egymásról, segítik tagjaikat, mi meg azt nézzük mivel tehetünk keresztbe, nehogy jobban menjen a másiknak,  mint nekem, nehogy az ő fűje legyen zöldebb és ne az enyém...

 

Szinte semmi empátiánk nincs. Tapasztalatom szerint mi magyarok otthon is és itt is csak a saját szemszögükből vagyunk képesek látni a dolgokat, és nem is akarjuk másképp.Eszünk ágában sincs más oldalról is vizsgálódni, hisz ha mi vagyunk a legokosabbak, csak nem süllyedünk le más szintjére...

Nem vagyunk hajlandóak más helyzetébe beleélni magunkat, de jó páran erre nem is képesek...Ám úgy igazán nem is érdekel bennünket más gondja, búja, baja. Maximum érdekesség szinten.

Kicsi korban még bennünk van, képesek vagyunk másért sírni, a másikkal nevetni. Aztán valahogy kiölődik belőlünk. Vannak sokan, akik odáig eljutnak, meghallgatják a problémát. Legalábbis úgy tesznek. De igazán nem érdekli őket, szerepjátékot játszanak. Itt kint jóval empatikusabbak az emberek. Munkához, környezethez, embertársakhoz - úgy egy az egyben - mindenhez. Itt volt a menekültkérdés például. Magyarországon a politika egy az egyben menekültellenessé tudta tenni gondolkodásunkat. Tőlünk nyugatabbra ez nem sikerült az erre törekvőknek. Egyes rétegeket megvezettek, de a nagy többség a saját fejével gondolkodik. És mellette a bajba jutottéval is. 

Beláttam hogy amit otthonról hoztam az nem jó. Nehéz volt felismerni és még nehezebb volt beismerni de ez van. Nem jó az embernek hirtelen rálátni saját tökéletlenségére. De attól, hogy tagadjuk - még létezik a gond. Márpedig mi arról vagyunk híresek, hogy még a nyilvánvalót is képesek vagyunk körömszakadtáig, sőt annál tovább is tagadni, nemlétezővé tenni. Van egy gondolkodási sémánk, amit semmilyen észérvvel nem lehet befolyásolni. Mi eldöntöttük, mi tudjuk, minket nem lehet bevezetni...

 

Kitaláltam erre egy szót: MAGYARKODÁS. 

Mikor ezt leírtam eszembe jutott hogy hány embernek  nyílhat ki most a bicska a zsebében és mennyien köpnének egyet. Csak azért, mert másképp gondolkodom, másképp látok valamit. 

A magyarkodás számomra a klikkesedést, az összetartás hiányát, a kizárólag saját magunkkal foglalkozást, véleményünk etalonságát, meggyőzhetetlenségünket,  saját nézőpontunk egyedüli helyességét jelenti, és persze a tökéletességünkbe vetett hitet jelenti.

 

Az egyik legnagyobb példa erre a magát túl okosnak, gazdasági fenoménnak gondoló, saját magukat zseninek kikiáltó emberkék viselkedése. 

Mert ha otthon valaki pár forinttal többet keres a másiknál már lenézi a másikat. 

Ha egy centivel is feljebb van a ranglétrán, már osztja az észt.

Tipikus mondat erre: "Nem igaz hogy nem talál munkát na persze nem bufédiplomával kell keresni." 

Mindenáron a másik fölé akar kerekedni. Nem tudja miért de ott akar lenni és csesztetni akarja mert ezt szokta meg.

Sok  "szuperzseni" nem bírja elviselni hogy az általa lenézett "kétkezi munkás" minimum a háromszorosát keresi külföldön.

Nem akarja megérteni. Neki az nem esik jól és kész. Ne legyen így. Hogy lehetne másnak jobb az élete? Ha azt mondja mégis, biztos hazudik, ha nem akkor meg tuti hogy van egy csavar az egészben. Amúgy is minek kimenni, mikor itthon minden tökéletes. Hiába már elvitték az autóját, a lakáshitelt sem tudja rendesen fizetni, sokszor a szülők rángatják ki a bajból, nemlétező értéktárgyakkal dicsekszik a facebook-on, csakhogy ő lehessen a menő, de a lényeg befolyásolhatatlan, ha cigánygyerekek potyognak is az égből, akkor is marad az eredeti gondolatmenet.. Ezt a bizonyos cigánygyerkőcös mondatot már Kormányfőnk is kimondta, pedig egy politikusnál ez a fajta gondolkodás nem igazán jó ómen.

 

A kussolás egy külön fejezet. Nem ismerjük be a hibáinkat. Még akkor sem,  ha tényszerűen ott vannak az érvek. Nem,  és kész.

Ha  megneszeljük, hogy mindennek vége és már elvesztettük a vitát, akkor jön a régi lemez:

Csak nézz mereven előre és kussolj, s lehetőleg sértődj is meg. . ! Nincs megbánás, beismerés. Nincs bocsánatkérés. Semm elfogadás. Repetának pedig jöhet még: "a qrva anyád..."

 

Gusztusalan dolgokat láttam itt külföldön is -  hogy mit tesz magyar a magyarral. És láttam azt is hogy ez egyáltalán meg sem hatja. Erre csak egy példa: Gyermekek kimennek külföldre, anyjuk idővel utánuk megy. Addig leszázalékolt volt, de mivel gyógyulttá nyilvánították, és az is, munkanélküli lenne ez után, esetleg közmunkás, nem fűlik hozzá a foga. Bár ötven éves, nagyon kevés éve van a nyugdíjhoz, bár kritizálni mást tökéletesen tud. Az apa otthon marad, hol dolgozik, hol nem. Benne van a korban ő is, amint tud elhelyezkedik ugyan, de munkaviszonyai rövidtávúak. Mégis van olyan hónap, amikor egyedül hagyják a fizetnivalókkal, ha küldenek is pénzt csak annyit, ami a rezsire elég. És jogot formának arra, hogy minden esetben kioktassák az otthon maradt családtagot, változtatni kell "magatartásán", helyezkedjen el, ne válogasson, fogadjon el bárilyen állást, mert nem birják anyagilag a 200 Eurót hárman.Közben 1600 Eurós alapdíjú albérletben élnek, kocsikat tartanak fenn, szórakoznak, utazgatnak. Mert megérdemlik.  Hiába ők is munka nélkül voltak itthon és az elől menekültek, hiába sokszor épp az apa jövedelme mentette meg a családot a bajtól, az ugyanabban a cipőben járót úgy gondolják joguk van leckéztetni, mert már jobban állnak, - szerintük valamit letettek az asztalra... Ők változtak, ők tökéletesedtek? Nem. Csak a körülményeik. - Számomra valahol itt az alja...

 

Nem érdekli az embereket ha a szomszéd háza ég. Mert az övé még áll.

Eldobjuk a szemetet a parkban,kihordjuk zsákostul a patakpartra, vagy erdőszélre -   hisz az nem az ő kertje, a tied, vagy az enyém. Ezért nem tartunk össze külföldön és ezért esünk egymásnak otthon mindenért.

Lehúzzák, becsapják a magyarok egymást külföldön és otthon is. És még büszkék is rá...

Magyarkodunk.

 

 

 

 

Szólj hozzá

külföld irigység szokások mentalitás magyarkodunk