Tíz hónapja vagyok közmunkás, tíz hónapja keresek állást. Tíz hónapja minden reggelem azzal kezdem, hogy a munkaerő közvetítők hírlevelét bújom.

Más a híreket, sporthíreket olvassa a reggeli kávé közben, én azt, hogy hol lehet esélyem.

Mér utálom a munkám. 

Nem a foglalkozásomat, hanem azt, amit most végzek.

És tudod miért?

Nem azért, mert dolgozni kell - tévedsz. Szívesen megcsinálok mindent, nem finnyáskodom. Sőt, bármilyen munkát - egy idő után - szeretni is tudok.. Egy feltétellel.

Ha emberként bánnak velem. 

Ha érzem, hogy én is számítok, és odafigyelnek rám. És, ha nem vagyok más, mint a többi.

Ez a visszavezetés a munka világába nem jött be. Én eddig is a munka világában éltem. Az utóbbi napokban már úgy érzem, mintha két azonos pólus taszítaná egymást. Az egyik én vagyok, a másik meg ahol közmunkásként dolgozom. 

Mindent megteszek. Még azt is, amit nem kéne. Legalább annyit kulizok, mint az alkalmazottak. 

De semmi látszatja. Nem mondják azt, hogy ok, ügyes vagy. De azt sem, ha nem úgy megy valami. Szinte, mintha nem is lennél. Nincs jutalom, nincs elismerés, nincs semmi. Sehová sem tartozik.

Csak egy báb vagy, akit olcsón megkaptak. Így aztán, ha többet teszel, mint a semmi, már akkor megérte. Nem kötődhetnek hozzád, hisz tudják, rövidesen vége az egésznek. Majd jön más, azzal is eldöcög majd minden.

Reménykedsz egy ideig, hogy talán.

Talán észreveszik, hogy te többre vagy hivatott, felfigyelnek, és kellesz nekik. Észreveszik, hogy rád lehet építeni. 

De aztán rájössz, hogy már megint csak álmodozol. Hogy nincs rá esély. Amíg lesz ingyen munkaerő, addig neked nem osztanak lapot.

Úgyhogy marad a reggeli rutin. Minél közelebb a szerződés vége, annál gyakrabban nézed a hirdetéseket. Reménykedsz, hogy igaz a hír, több embert keresnek. És talán neked is teremhet babér. Közel a nyugdíjhoz. Már, ha megéred.