Debrecenben is vannak még jó emberek, akiket nem a pénz hajt. Önzetlenek, segítőkészek, gondoskodók. Három pillanat az életemből, olyan három pillanat, ami nem rólam szól...

A nevek lényegtelenek, van ugyan akit név szerint ismerek, s talán jobban is, van akivel csak pár szót váltottam, és olyan is, akit csak szimplán megfigyeltem.

Első "eset" apafai történet. A hölgy, akiről szó van maga sem fiatal már, igazán érdekes, szinte kalandos élettel a háta mögött megőrizte fogékonyságát az elesettek problémájára. Apafa szegény, apró település Debrecen mellett, valójában közigazgatásilag a nagyvároshoz tartozik, csak hát mint minden külső városrész ő is elhanyagolt. Buszjárata valójában nincs, a vonat pedig egy idős ember számára nehézkes közlekedési eszköz. Helyben bolt sincs, így az embereknek elég gyakran meg kellene tenni a megyeszékhely felé az utat. Csakhogy erre nem mindenki képes.Az idős, bottal járó, vagy járókeretet használó emberek képtelenek felszállni a peronról az amúgy gyakran járó vonatra.  Van, aki ezt a helyzetet el tudja nézi, és nem foglalkozik azzal, hogy másnak jut-e betevő falat, de van olyan is, aki saját magát nem kímélve, fájós lábbal is képes szatyorszám hordani az időseknek a városi élelmet. Hol kenyeret, alapvető élelmiszert, hol főtt ételt. Apafán él egy ilyen hölgy, aki képes hetente többször is megtenni ezt az utat azért, hogy mások - nagy szónak tűnik, pedig nem az - életben maradhassanak. Hisz volt már olyan eset, hogy élelem híján a hidegben az egyik idős ember éhen halt. Akkor ő megfogadta, hogyha teheti segít az embereken. Biztos megtenné mindenki?

Már jó ideje járok minden hétköznap este egy stabil útvonalon este 8 körül. Hol gyalog, hol biciklivel, úgyhogy van időm nézelődni. Majd másfél éve tűnt fel, hogy az egyik - lényegében belvárosnak számító mellékutcában /Kút utca/  -, üres teleknél, amire azóta már felhúztak egy félkész házat megjelenik esténként egy kocsi, amiből egy jó középkorú úriember száll ki. Megjegyzem, a környék macskái előtte már sort állnak, figyelik, mikor érkezik jótevőjük. Ő aztán kutya és macskakajával a kezében kiszáll a kocsiból, és a telken, meg a telek előtti fás-füves részen kirakott tálkákba kirakja a napi menüt, megjegyzem - igencsak bőségesen méri a napi adagot. Távozása után is még jó pár macska degeszre falatozhatná magát. Távozása után, amint a macsekok jól laktat, és elvonulnak saját területükre, feltűnnek a másodlagos hasznosítók, a kutyatulajdonosok, akik tiszta véletlenül erre fele sétáltatják az ebet. Kutyánszkik meg elfogyasztják a maradékot, így semmi sem vész kárba, nem marad a rágcsálóknak, és nem is büdösödik ott napokig. Múltkorában beszélgettem pár szót az állatbaráttal... :) Elmondta, hogy régen ezen a környéken lakott, tudja, hogy sok a kóbor macska, és nem volt szíve "gazdátlanul" hagyni őket, úgyhogy minden este eljön és hoz nekik élelmet. Tudja, hogy a kutyások is rákaptak már a helyre, de nem érdekli, hisz akinek nem lenne rá szüksége, hogy valamilyen módon pótoljon kedvence élelmezésébe az biztos nem gyalogolna kilométereket a napi menázsiért. Nem mondta, de naponta nagyjából egy ezrest költhet az éhező állatokra. Nyilván megteheti, de épp ez nem jellemző, hogy az anyagilag tehetősebb emberek figyeljenek érzékenyen környezetükre. Ő megteszi, tisztelet érte!

Ez az eset tegnap fordult elő, ugyanazon az útvonalon, kissé távolabb van egy szupermarket. Már összeszedtem kosaramba mindent, ami aznapra tervbe volt véve, és épp egykedvűen bambultam a gyorspénztárnál, vártam soromra. A pénztárnál épp egy idős hölgy fizetett. Látszott, hogy látott már jobb napokat is, gondosan, de szegényesen öltözött volt. Pénztárcájából épp akkor szedte ki a fél kiló kenyér és negyedkiló kávé ellenértékét. Széthajtható tárcájának belseje is már kopott, kissé szakadt volt. Elővarázsolta, keresgélte belőle a pénztáros által jelzett összeget, csakhogy az összeset nem tudta, valahogy elszámolta magát. Nagy valószínűséggel sikerült egy drágább kávét választania, mint amire futotta, előfordul az emberrel, hogy mellényúl, vagy rossz helyen van az árcédula. A lényeg, hogy keresgélt, kétszer is átnézte a tárca minden lyikjét-lyukját, még a szatyorba is belekukkantott, belsejét kézzel is megvizsgálta, hátha odabújt az huncut kétszázas. Látszott szegényen, hogy ég, szinte fel sem mert nézni az akció közben. A pénztáros türelmes volt, de sokáig ezt a helyzetet sem lehet húzni - ám nem is kellett. A nénike után kettővel állt egy hátizsákos, sportosan öltözött középkorú hölgy, ő mondott valamit a pénztárosnak, és odanyújtott egy ötszázast. Ekkor fogtam fel, hogy a kevés pénzzel érkező helyett kifizette a "tartozást". Figyeltem, összetartoznak-e, de semmi kapcsolat nem volt köztük. Látszott az idős asszonyon, el sem akarja hinni mi történt, a pénztárosnak kétszer is el kellett mondania, hogy megtoldották a pénzét, elrakhatja az árut, az idős asszony még azért egyszer rákérdezett. Magyarázkodott még egy kicsit, hogy eshetett meg ez most vele, aztán félve felemelte a fejét, és csillogó szemmel megköszönte a segítséget. És nem csak ő, hanem később a pénztáros is megtette ezt, amikor a segítséget adó hölgy nála fizetett. Megesett, szép eset, aki megteheti - néha segíthetne... Nemde?